Miért lettél óvónő? Akkor te biztos szereted a gyerekeket! Mindig ez akartál lenni? Húú, akkor te nem keresel valami jól... szegény! Nem tudom, hogy bírod... én sosem tudnám csinálni! És szereted? Én nagyon tisztelek mindenkit, aki gyerekekkel foglalkozik!! Egyébként ehhez kell valami papír? Hogy egyetem??? NEMÁÁR... Amúgy mit is csinál egy óvónő? Asszem' nem is voltam még óvodában csak utoljára, amikor én voltam óvodás.. haha! Apukák kacsintgatnak miiii? ;)) NA válaszolj!
Hát igen.... így néz ki egy átlagos első bemutatkozás, amikor kiderül, hogy óvónő vagyok. Mert a pedagógus az egy külön faj. Vagy nem is faj, inkább egy más lény... leginkább egy más bolygóról. Néha én is így érzem. ÉS ha az ember fia még fiatal és csinos is... ajajjj, menekülj ha kedves az életed!
Igen, igen, szeretem a gyerekeket. Hogy ne szeretném? Imádom! Kínkeserves élete van annak a mi szakmánkban, aki nem szereti őket...
Igen, amióta csak az eszemet tudom, mindig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Sorba ültettem a babáimat a szobámban, az ágyon és egy régi, lejárt A/4-es méretű határidőnaplóba felírtam a gyerekek neveit: azután osztályoztam őket. Volt röpdolgozat, na meg óra is volt kérem szépen! Volt egy kis krétás táblám és azon tanítottam őket.
Teljesen mindegy volt, hogy hány éves voltam, a kisebbek csapódtak hozzám, mint az utánfutók. Rájuk mosolyogtam és már is 2-3 volt a szárnyaim alatt... iskola, udvar, tábor, vagy csak a játszótér... Tyúkanyónak születni kell. Habár bevallom töredelmesen, eleinte gyerekpszichológus akartam lenni... csak aztán rájöttem, hogy én jobban szeretném az időm nagy részét gyerekekkel tölteni, és nem a problémás szüleikkel... khm :) (De erről a tervről azóta sem mondtam le, ami késik, nem múlik)
Nincs gyönyörűbb dolog, mint belenézni ezekbe a hatalmas és tiszta szemekbe, és megtölteni értelemmel, érzelemmel. Megölelni még igazán tiszta szívből. Látni, hogy nap, mint nap tanul valami újat, és ehhez te is hozzájárulsz. Meglátni a lelkét... őt... mindegyiket... hisz mindenki más... minden gyerek önálló indivídum!
.... Mindez idáig szép és jó.. csak,hogy: jön a társadalom. És mint egy jó magyar társadalom, mindenki belepofátlankodik az életedbe...
Ott álltam 18 évesen és mindenki azt kérdezgette az érettségi előtt, hogy hova megyek tanulni, mit fogok csinálni, mi szeretnék lenni. Én pedig nagy büszkén kihúztam magam, és lelkesen mondtam, hogy megyek az ELTÉ-re Óvónő leszek! - Nagy naivan azt vártam, hogy majd bólogatnak, megveregetik a vállam és azt mondják: Aaaz igen! Az gyönyörű szakma! Nem is szakma hivatás! (Mert az!) Nagy kihívás, és mekkora felelősség! Le a kalappal... stb stb..
Hát nem így történt... azt hiszem akkor telt be a pohár nálam, amikor anyám fodrásza ( és előre is elnézést minden fodrásztól, nem szeretném ledegradálni a szakmájukat) azt bírta reagálni egy hatalmas fintorral az arcán, hogy Igeeeeen? De miért? Máshova nem vettek fel? Vagy te téééényleg ezt akarod csinálni? Hááát, te tudod...
IGEN! ÉN TUDOM! - és köszönöm szépen innentől kezdve nem vagyok kíváncsi senki véleményére.
Az volt az én hatalmas mázlim, hogy a szüleim nagyon támogattak, és ők felfogták, hogy mennyire nekem való ez a pálya, és még inkább tudatosították bennem, hogy mekkora felelősség a jövő generációját nevelni... főleg napjainkban...
folyt.köv..
