Óvónő vagyok. Nem csak azért, mert a diplomám ezt igazolja, hanem szívből, lélekből, hivatásból.  Szeretem a szakmát, de még jobban szeretem a gyerekeket. Minden csoportomat mélyen a szívembe zárok, közel kerülnek hozzám. Főleg igaz ez akkor, amikor kiscsoportot kapok.

 Egészen kis picurkán jönnek be az óvodába, totyogósak szinte még, fátyolos szemű anyukák és apukák ölelgetik őket az ajtóban és el sem hiszik, hogy így elrepült az idő… türelmesen kivárjuk a szívszorító pillanatot, anya- gyermek elválásának pillanatát, majd betipeg a kis pöttöm a szobába, szipogva körbe pillant és akkor… én leszek a pótmamája. Minden könny felszárítója, vigasztaló, igazságtevő, izgalmas játékokat mutató, dorgáló, nevelő, nevettető, minden. A világ arra a néhány órára, amíg anya vagy apa érte nem jön.

Aztán telik – múlik az idő, megismerjük egymást a gyerekekkel. Mindegyiknek tudom a gyengéjét, tudom mi a kedvenc játéka, meséje, mivel lehet mosolyt csalni az arcára… és ők is kiismertek ám engem, tudják, mivel lehet kihozni a sodromból, vagy mitől olvadok el, úgy, hogy haragudni se tudjak. Tudják, mivel nevettethetnek meg, és melyik az a hangom vagy arckifejezésem, amikor már egy pisszenés sem fér bele. Szoros kapcsolat ez, talán még bele sem gondolt senki milyen szoros. Itt állok hát az újabb év elején… most kezdjük a nagycsoportot. Olyan nagyok már! Mennyit fejlődtek, milyen szuper kis csapattá kovácsolódtunk mi itt össze!

 De most minden más… Nekem is az elválás gondolata homályosítja el a szemeimet.

Új élet elé nézek. Csodálatos, izgalmas, áldott élet elé: kisbabám lesz. Mindig is erre vágytam! Nagyon boldogok vagyunk. De mégis, nekem ott van 16 gyermekem… szinte az enyémek. És az elválás előbb jött majdnem egy évvel, mint amire fel voltam készülve!

Mindenki csak ezt ismételgeti: ENGEDD EL. Rád már egy másik élet vár! Egy csodálatos élet, anya leszel! Ne törődj most már semmivel, csak magatokkal!

És persze tudom… igazuk van… de mégsem! Nem várhatja senki el, hogy egyik pillanatról a másikra átszellemüljek és már ne érdekeljen semmi. Ők az én picurkáim, látom a szemüket felcsillanni, amikor belépek a terembe, érzem a kis karjaikat a derekam körül, amikor spontán átölelnek és azt mondják szeretlek, büszkén húzom ki magam minden kiránduláskor, fellépéskor, ünnepkor, minden helyesen megválaszolt kérdésnél, minden kedves mondatuknál, amit a társuk iránt intéztek, könnyes szemmel fogadok el minden rajzot, és ugyanolyan lelkesedéssel iszom meg a reggeli kávét a műanyag kispohárból, vagy eszem meg a homoksütit, amit kifejezetten az én szülinapomra készítettek, mint 2 évvel ezelőtt.

„Ez az élet rendje! Hidd el ők is hip-hop elfelejtenek majd és továbblépnek”- mondják.  Igen ez talán így van… de most még nincs így. Most még egy törékeny pillanatig mi egymást siratjuk. Én itthonról, amiért nem lehetek velük, ők pedig az ajtóban, amiért nem én várom őket odabent… Egy törékeny pillanatig még én vagyok nekik a világ, a pótmami odabent, és ők az én kicsikéim. Minden elmúlik. Ez is elfog. És akkor mi…mi mind a 17-en elengedjük egymást. De most még nem. Most még ez a törékeny pillanat él, és senki ne kérje még, hogy engedjem el…

Szeretettel

Egy óvó néni

Úgy érzem egy örök, lehetetlen, meddő vitát folytatok arról, hogy milyen mesék valók a gyerekeknek, és hogy egyes rajzfilmek inkább felnőtteknek készülnek… és egyre inkább úgy érzem, hogy lassan már az egész világgal szemben. A mostani szülők nagy részének még nem adatott meg a rajzfilm, vagy a mozi, vagy még abban a szuper gyerekkorban volt részük, amikor még igazi gyerekeknek készült rajzfilmeket nézhettek.

Amikor még Walt Disney élt, és tényleg odafigyelt arra, hogy a mesék, azok a gyereknek szóljanak. Az ő nyelvükön szólaljon meg, az ő humorérzékükre hangolódjon, ne legyen félelmetes – rémálmokat okozó, még több kérdést és agressziót kiváltó.

Amikor még volt Babar, Vuk, Micimackó, Egyszer volt sorozat, Magyar népmesék, Vízipók csodapók, Frakk, Süsü, Mézga család, Kockás fülű nyúl, Frédi és Béni avagy a két kőkorszaki szaki, Pom pom meséi, Mazsola és tádé, Kukori és kotkoda, Mekk Elek, Csodálatos iskolabusz…stb.

Ezek a mesék valóban gyerekeknek készültek, nem voltak ilyen feszített tempójú, minden másodpercben valami izgalmat megélő történetek. Voltak még benne hosszabb, és ami még fontosabb értelmes, gyerekek számára érthető dialógusok, volt (legtöbbször) valamilyen tanulság, ami a mai mesékkel ellentétben nem volt szájbarágós, de érdekes módon mégis érthető volt.

Walt Disney egész estés meséi is ilyenek voltak. Gondos figyelmet fordítottak arra is a készítők, hogy a történetnek legyenek (igencsak fontos) valóságalapjai. Gondoljunk a Herkulesre, ahol a görög istenek szerepei és nevei megegyezetek, a helyszíneket többnyire valósághűen ábrázolták, számos valódi legendát és vallási kérdést szerepeltetnek benne.

Az Oroszlánkirályban az állatok mozgása és testfelépítése lenyűgözően valósághű, az állatok tényleg azt eszik, amit a valóságban és Mufasza még meg is magyarázza a kisfiának, hogy ez az élet rendje, amit tiszteletben kell tartanunk.

Pocahontasban a valóságos világok közti különbségek mutatkoztak meg, ahol a „sápadt arcú” azt hiszi, ő mindent tud, mert ő a „felvilágosult” ember, míg az indiánok, akik mindenkinél jobban ismerik a földet és annak kincseit, ők a barbár ostoba emberek. Mit tanít ez a mese? Mikor Pocahontas azt mondja, van arany: a kukorica. Minden nézőpont kérdése, egymás elfogadása, a szeretet, a természet tisztelete és még sorolhatnám…

A Mulánban betekintést nyerhettünk a kínai tradíciókba, egy másfajta világszemléletbe, és a nők egyenjogúságért vívott harcába.

És mindezek gyönyörű, értékes, minőségi zenével voltak tarkítva. Csipkerózsika zenéjét Csajkovszkijtól kölcsönözték például. A képi világról már nem is beszélek, mennyivel gyönyörűbbek a kézzel rajzolt mesék, mint a mai animációs filmek…

Már évek óta összeszorult torokkal nézem, mi folyik a rajzfilm iparban mostanában, szívom a fogam és szidom magamban a mai animációs mozifilmeket, próbálom magyarázni a szülőknek, hogy nem óvodás gyerekeknek való még a Shrek vagy a Walle. De tavaly megnéztem az új őrületet a Jégvarázst(Frozen), és ott betelt a pohár. Hangosan hörögtem a tv előtt ülve, és a végére már a hajamat téptem, és azt mondtam, hogy nem NEM NEEM, nem hiszem el, hogy ennél minőségibb mesét már nem lehet csinálni!? Ez volt nálam a Disney legalja. Ilyen nincs… és mégis van, mert imádják és jön ki a 2. rész….

Milyen párbeszédek vannak abban a mesében kedves szülők? Borzalom… hol az értelem? Mi az üzenete annak a mesének????? Tessék mondani, mi a tanulság???  A végén van egy 5 perces, nagyon durván szájbarágós rész a szeretet fontosságáról, ami annyira undorítóan csöpögősre és nyálasra sikerült, hogy majdnem áttekertem. És egyébként? Miről szól az egész mese? Arról, hogy Elsanak van egy különös képessége, amit kicsi gyerekként nem tud uralni, és okoz egy galibát, veszélybe sodorja a kistestvérét, akit amúgy imád. Mi erre a szülők reakciója? Be kell zárni, el kell tiltani a világtól, nehogy másnak is kárt okozzon. – Itt álljunk is meg egy pillanatra – kedves szülők, tényleg ezt az üzenetet szeretnétek közvetíteni a gyerekeitek felé? Hiszen Elsának teljesen valóságos gyermek problémája van. A gyerekek sem tudnak még uralni szinte semmit, nem tudják még irányítani az érzelmeiket, az erejüket, sok mindenre nincsenek még befolyással – de idővel megtanulják… ha segítünk nekik! Vagy mi is olyanok leszünk, mint Elsa szülei? Ha nem megy, akkor inkább ne is próbálgasd, sőt rejtsd el, szégyelld! Ezt szeretnénk??? – majd Elsat elzárják, még a testvérével sem játszik. Felnő az a szegény gyerek tök egyedül, magányban, szomorúan, megalázottan. Majd meghalnak a szülei és ő kerül a trónra, mert természetesen ő egy királylány.. (ez az első 10 perc…) és nagy idegességében megfagyasztja az egész várost, ettől aztán úgy beparázik, hogy elmenekül, épít magának egy jégpalotát és ott él magányosan, és mindenkit elriaszt magától. ( - és már egy éve minden óvodás lány Elsa akar lenni…….) Ezek után a mese már csak arról szól, hogy Anna, a bolondos kishug megpróbálja megmenteni a várost, meg Elsát, közben szerelmes lesz (kétszer), bonyodalmak sora, felnőtt dialektusok, felnőtt humor, egy rénszarvas, aki valójában egy kutya – ha még emlékeztek, mit mondtam az oroszlánkirálynál..- és a végén a nagy nyáljelenet.

Na. Ez a tavalyi év legsikeresebb filmje. Dollármilliókat hozó mese, és a 3-6 éves gyerekeim kedvence. Sírni tudnék, és nem túlzok…

És a szülők azt mondják nekem, hogy nekik tetszik. De mi? Ennyire agymosottak lettünk emberek, hogy már azt sem vesszük észre, hogy szemetet nézünk? Ez nagyon szomorú társadalmi képet fest rólunk…

Ezek után már azt gondoltam, hogy vége, ez egy olyan harc, amiben én már nem nyerhetek. Már a cikket sem akartam megírni, sőt már nem is mondtam semmit, feladtam.

Egészen máig, mert most megint megnéztem három „gyerekműsort” a moziban, ami 6 éven aluliaknak nem ajánlott.

Kijött mindenidők egyik legjobb és leghíresebb Disney meséjének film változata: A Dzsungel könyve. 6 –os karikával!?!?!?! Mondhatnám, hogy eleve nem tetszett, mert teljesen átírták az egész mesét, nem is lett minőségi, csak látvány… de ez még nem elég. A majmos jelenet konkrétan egy horror filmbe illő jelenet lett. És mellettem egy 5 éves forma kisfiú ült a moziban!!!!!!

Megnéztem a Zootropolist is…1,5 órás tömény akció. Még az én felnőtt idegrendszeremnek is fárasztó volt ennyi történést, üzenetet, képi és zaji világot befogadni, akkor milyen fárasztó és romboló lehet egy óvodás idegrendszerének?

Már megint mi az üzenet? Erre nem igazán jöttem rá… Együtt élnek a vad állatok és a „prédák” (Walt Disney vajon mit szólt volna ehhez?) egy utópikus világban, ahol bárki az lehet, aminek lenni szeretne, amennyiben nincsenek túl elragaszkodott ötletei, mint főhősünknek, a nyuszinak, aki rendőr szeretett volna lenni, répagazdálkodó helyett. Valamiért a rókák lettek az állatvilág „feketéi” vagy nálunk cigányai, akiket mindenki lenéz, vagy hátrányos helyzetűnek titulál, lopnak, csalnak és hazudnak, és semmi hasznuk belőlük a társadalomnak. A nyuszi szülők részéről többször degradáló és visszahúzó üzenetek jönnek, amiket kompenzálandó a kisnyuszi megcáfol.

Nem értem, mi szüksége a gyerekeknek erre a fajta valóság ábrázolásra?

 Amennyiben ez gyerekfilm akart lenni, mert nekem szent meggyőződésem, hogy ez nem gyerekeknek készült. És a legerősebb érvem erre egy teljes jelenet Keresztapa adaptáció, egy hörcsög képében…

Megpróbáltam megkérdezni a gyerekeket miről szól ez a mese, hát nem igazán tudták. Azt mondták az állatokról, nyusziról, vagy azt, hogy a lajhár vicces volt. Ennyi.

Még fel sem ocsúdtam ebből a sokkból, amikor kijött végre a moziba a Kiskedvencek titkos élete, amit bevallok őszintén, már régóta vártam – mert, mint már párszor említettem, ezek a mesék felnőtteknek készülnek, nem gyerekeknek. – Nagyon élveztem, vicces volt, akció dús, de annyira sok akció volt benne, hogy úgy érzem, megint átestek a ló túloldalára a készítők, sok résznél már nem is tudtam nevetni, csak annyit mondtam „okkkééé…”

 A végén pedig ennyivel nyugtáztuk a filmet: „Ez nagyon cuki volt, de ez sem gyerekeknek való. -  Hát nem.”

Ezzel a filmmel nem volt annyi baj, mint a fentebb említettekkel, a nagyobbak már nyugodtan megnézhetik, tehát a 6 ével felüliek, de a kisebbeknek szerintem voltak igencsak félelmetes jelenetek. A nyúl teljesen elmebeteg, pszichopata benne, érthetetlen dialógusok vannak egy kisgyermek számára, abszolút felnőtt humor jellemzi, de legalább az állatok itt a valós személyiségüket kapták meg, aminek örülök.

A végére egy összegzés az utóbbi évek felnőtt rajzfilmjeiről, amik elé nem ültetném le az óvodás korú gyerekemet:

Zootropolis, Kiskedvencek titkos élete, Agymanók, Hotel Transzilvánia, Shrek, Madagaszkár, Walle, Szörny rt., Up, Dzsungel könyve film (nem rajzfilm), Tarzan legendája (film) (Jégvarázs: ami kakukktojás, mert az nem felnőtt film, hanem kuka…)

Aztán néhányan kitörnének ebből a börtönből és elkezdenek pszichológushoz járni, családállításra mennek, jógázni kezdenek, keleti harcművészeteket tanulnak, vagy még messzebbre utaznak, hogy rátaláljanak a lelki békéjükre.

Aztán az első pofon ott jön, hogy a legtöbb ember még csak azt sem tudja mi a baja. Nem bírja megfogalmazni, mit szeretne. 

Általános tanács mostanában, hogy ha vágysz valamire, írd le. Fogalmazd meg egészen pontosan! Micsoda butaság ez- gondolja az ember, aztán mégis csak rászánja magát, leül és hopp.... mit is akarok? öööö... fejvakarás.

Sok ember elbukik az orvosnál: hol fáj? hát ott a lábamban. Na jó de pontosan hol? Izom vagy izület? Mi???? Szúró vagy tompa, esetleg görcsös fájdalom? hát nem tudom, csak fáj.

Miért? Miért vagyunk képtelenek megfogalmazni az érzéseinket? 

Mert NEM TANULTUK MEG.

Ennyi a nagy tudomány.

Igen, ugyanis ez tanulható. Mikor? Alapvetően mindig, nincs korhoz kötve, de gyermekkorban el lehet, sőt KELL kezdeni!

Nevelhetnénk ilyen gyerekeket is. Lehetne ilyen a jövő társadalma....

Hogyan?

Először is fel kell ismernünk a hiszti és a valós fájdalom miatti sírás között a különbséget!

Enélkül igen nehéz. Van, hogy a gyerekek azért sírnak, mert pontosan tudják, hogy azzal elérik a céljukat - ez általában hiszti, ennek ne adjunk lehetőleg teret. Gyerekek gyakran sírnak ha fáradtak. Ekkor azt a pici önkontrollt is elveszítik, amit eddig nagy nehezen megtanultak. Fáradt gyerekkel ne vitatkozzunk, ne kezdjünk el neki észt osztani, megpszichoanalizálni, egyszerűen nyugtassuk meg, öleljük át (még akkor is, ha épp belebújt az ördög maga) és hagyjuk annyiban. Fontos, hogy attól még, hogy fáradt, ez is a hiszti egy fajtája, ne engedjünk neki, de legyünk nagyon türelmesek és megértőek.

És most jön a lényeg: Ha fáj valami.

Nem feltétlen fizikai fájdalomra gondolok, bár erre is kitérek még (!), hanem pl. csalódásra, veszteségre, szomorúságra. A kisgyerekek is épp úgy megélik ezeket az érzelmeket, mint mi felnőttek, sőt ők még sokkal intenzívebben, mint mi, hiszen még nem tudják kezelni ezeket az érzéseket, nincs benne annyi év tapasztalatuk, gyakorlatuk, mint nekünk. Gondoljunk csak kicsit bele, mennyire el tudunk keseredni, ha elhagyunk egy szeretett tárgyunkat. Vagy ha egy közeli barátunk elutazik, vagy még sem jött össze valami, amit már olyan régóta terveztünk, vágytunk rá.... Láttam már felnőtt embert csapkodni, káromkodni, toporzékolni, sírni, kiborulni... és akkor még nem beszéltem komoly veszteségekről, pl. halálról... 

Mindezeken mi felnőttek is kiborulunk, mégis képesek vagyunk elmenni a gyerekek mellett, ha ezeket élik át és rálegyinteni, "még gyerek", vagy épp, hogy felháborodni, hogy "miért borul ki az a gyerek ennyire? Nem hiszem el..."

A gyerekek éppen ugyanennyire lehetnek csalódottak, ha elmarad egy várva várt játszóház, mozi, uszoda, szülinap - bármi. Ilyenkor csak olaj a tűzre az a hozzáállás, hogy "Ne hisztizz! Nem lehet mindig az amit te akarsz! Az élet már csak ilyen, jobb, ha minél előbb rájössz". Ezt egy kisgyerek biztos nem fogja megérteni, de annyit megért belőle, hogy a frusztrációja nem talált megértésre. Ekkor lesz a gyerek egész nap dacos, kezelhetetlen, esetleg sértődékeny, dühöngő, vagy sírós és érzékeny. - Ehelyett próbáljunk megértően fordulni hozzá, kortól függetlenül mondhatjuk neki, hogy "megértem, hogy most csalódott vagy, én is az lennék a helyedben. Tudom, hogy nagyon vártad ezt a ..., és nagyon sajnálom, hogy most elmarad. De helyette kitalálhatunk valamit, amitől jobb kedved lesz. Mit szólsz, mihez lenne kedved? " - Erre minden gyerek megenyhül, lehet, hogy még kicsit sir vagy kiönti a szivét, de ha látja, hogy elfogadóak vagyunk az érzelmei iránt, hamar újra jobb kedve lesz. Az is lehet, hogy egy erősebb akaratú gyerek megsértődik és elvonul. Ekkor se kiabáljunk vele, csak hagyjuk, hogy picit magában legyen, majd ha újra előkerül, kérdezzük meg, hogy kicsit jobban érzi-e magát - ekkor már biztos alkuképes lesz. :) 

Ugyanez vonatkozik egy nagyon szeretett játék elvesztésére, egy barát elutazására, esetleg közeli rokon hiányára. Segítsünk a gyerekeknek megfogalmazni, mit éreznek. Kicsi korukban még a mi dolgunk, hogy a szájukba adjuk a szavakat, mert ők esetleg még nem tudják, pontosan mit is éreznek. Szomorú vagy? Miért vagy szomorú? Nem tudod? Hátha mégis... hiányzik valaki? Rosszul esett valami?  - majd : Mitől lehetne jobb kedved? 

- Ezekkel mind, mind hozzásegítjük a gyerekeket ahhoz, hogy felismerjék és megnevezzék saját érzelmeiket, meg tudják őket különböztetni és legvégül megfogalmazni. Ezáltal fejlesztjük érzelmi intelligenciájukat.

Fizikai fájdalom:

Általános reakció évtizedek óta, ha a kisgyerek elesik, beüti magát, fáj neki és sír, hogy felvesszük, majd azt mondjuk nagy okosan "Semmi baj!", "Katona dolog", de ami a legrosszabb "a fiúk nem sírnak, ne legyél kislány". Szegény gyerek épp fáj valamije, sírással oldja a feszültséget, //ami a legjobb módja a feszültségoldásnak// és akkor odamennek és még egy tört beledöfnek, nem elég, hogy fáj neki, még meg is alázzák, hogy olyan, mint egy lány. - (Egyébként meg köztudott, hogy a lányok 100x szívósabbak, tehát végülis ez dicséret kéne legyen.:)))

Mi lenne ha ez inkább így hangozna: "Beütötted magad? Hadd nézzem. Igen látom, ez biztos fájhat. Fáj? Sirj nyugodtan, biztos meg is ijedtél. Nagyon fáj vagy csak kicsit? Szerintem ez csak kicsit fájhat, lemossuk a sebet, betapasztjuk, egy két nap és már észre sem fogod venni." 

Ha kételkedtek próbáljátok ki otthon mind a két esetet. Az én tapasztalatom az, hogy az első reakcióknál a gyerekek még jobban elkezdenek ordítani, hogy bizonyítsák ők igenis valós fájdalmat élnek át, sokáig nem lehet őket megnyugtatni, majd végeredményként mindkét fél rosszul érzi magát. Második típusú reakciónál, a gyerek halk szipogásba fog, szép lassan megnyugszik, hiszen megértjük min megy keresztül, majd a nap végén már büszkén újságolja, hogy nem is fáj, ilyen hamar meggyógyult. És mindeközben tudat alatt segítettünk neki megfogalmazni, hogy fáj, nem nagyon csak kicsit, ő kiadta a feszültségét és az egészből nem lett belső feszültség. 

Sok olyan kisgyerekkel találkozom, akik ha történt valami csak sírnak, de szinte ordítva sírnak, krokodil könnyeket ejtve és képtelenek egy szót is szólni. Még ha megnyugodtak utána sem képesek elmondani, hogy mi történt, hol fáj, mi a baj.. és általában nagyon nagyon nehezen nyugszanak meg, van akinél ez több óra is lehet. És ezek olyan kisgyerekek, akik már tudnak beszélni, mondatokban szépen kommunikálnak. De egész egyszerűen ilyen szituációkban képtelenek kommunikálni. 

Miért? Mert sosem lettek rákényszerítve, hogy elmondják mi a baj, nem segítettek megfogalmazni neki hol fáj, hanem csak ölbe kapták és mint a kisbabákat, ringatták. 

Miért nem jó ez? - Azon kívül, hogy a gyerek nem képes megfogalmazni az érzelmeit, nyugtalan lesz és érzelmileg labilisabb, mint társai; Még veszélyes is. Mi van, ha komolyabb baj történt, esetleg vérzik olyan helyen, amit nem látunk, vagy érzelmileg sérült egy veszekedésben? Fontos, hogy el tudja mondani mi történt!

Szülőként, pedagógusként miként segíthetjük ebben? - Mindig beszélgessünk vele, kérdezzük meg mi történt? Miért sírsz? És addig ne hagyjuk annyiban, amíg valamiféle választ nem ad, akár mutogatással ha még nem tud megnyílni - akkor segítsük további kérdésekkel : leestél? beütötted magad? kérlek mondd, hogy igen vagy nem. Fáj valamid? Ha igen mid fáj? mutasd meg hol fáj! A lábad fáj? Beütötted a lábad? Meglöktek? stb. stb. stb. Egész addig, amíg ki nem derül, pontosan mi történt. Fontos az is, ha azt mondja nem fáj semmije, akkor megkérdezzük, hogy megijedtél, azért sírsz? Higgyük el bólintani fog. 

Összegezvén: 

• Higgyük el, hogy a gyerekek is épp olyan érzelmeket élnek meg, mint mi felnőttek.
• Hagyjuk megélni érzelmeiket, ne kérjük, hogy fojtsák el őket. 
• Segítsünk megfogalmazni érzelmeiket, érzéseiket, beszélgessünk velük minél többet.
• S végezetül szeressük őket, nagyon! :) 

Lányok egymásközt

Egy háromgyerekes családdal nyaraltam nemrégiben, akiknek két gyerekünk az én ovimba jár, a középső gyerkőc az én csoportomba, a nagyobbik most ballagott el. Imádom őket, nagyon okos, értelmes gyerekek, kicsit félénkek de nagyon életrevalóak. 

Mivel ott laktam velük pár napig, ezért egy egész más viszonyba kerültünk a gyerekekkel, sokkal közelebbi intimebb viszonyba. Amikor elmentem zuhanyozni Lili megkérdezte velem jöhet-e. Rögtön tudtam miért: kíváncsi. Mindent látni akar. Hogy nézek ki meztelenül, hogy fürdök, milyenek a ruháim, mit veszek fel.

Az első reakcióm egy másodpernyi szorongás volt, amit a következő másodpercben azonnal le is gyűrt a pedagógus énem. :) Azt gondoltam, ez fontos, és életkori sajátosság. Miért is ne? így kilépve a komfort zónámból egy pillanatnyi hezitálás után, igent mondtam, ő pedig repesett az örömtől. 

Velem jött, és tényleg mindent látni akart. Persze közben kicsit zavarban volt, nevetgélt a szituáción, de tágra nyílt szemmel figyelt, én pedig tudtam, hogy az én reakcióimat is figyelni. Nem csak a test érdekli, ami mindenkit az ő korában, hanem azt, hogy én mennyire vagyok szégyenlős.

Úgy gondolom, fontos, hogy a velünk azonos nemű gyermekünkkel ilyen intim kapcsolatba kerüljünk. Nem kell szégyenlősnek lennünk, nem szabad azt sugallnunk a gyermekeknek, hogy a test szégyellni való dolog. A testünk mi vagyunk, szeretnünk kell magunkat. Meg kell tudnunk nevezni punci, nuni, suni - akárhogy is hívjuk, vagy fütyi, fütykös, kuki, kukac. Nevezd meg, fogd meg, nézd meg. Még kicsi - ez nem bűn, viszont fontos. Minden gyereket érdekel a teste, és ebben a korban (6-8) már a felnőtt teste is. Ez az a kor, amikor a saját neme felé kezd húzni. Példaképeket keres. Jó lenne ha a saját gyermekünk számára mi lennénk a követendő példa, és mi nem a szégyent közvetítenénk felé, hanem a teste szeretetét és elfogadását. Büszke viselését. 

Sokat fejlődhetünk ezalatt mi magunk is, hiszen tudjuk, hogy a nők nagy része nem szereti a saját testét, nem fogadja el magát úgy, ahogy van. Ez talán egy remek alkalom arra, hogy új fejezetet nyissunk az életünkben és a lányunk kedvéért, túllépjünk a gátainkon.

Hajrá hölgyeim, hajrá anyukák! Mindenki szép, úgy ahogy van!

A napokban sokat gondolkoztam azon, mennyi mindent is várunk el a kisgyerekektől. Ücsörögtem nyugiban a kertben, miközben a gyerekek játszottak, a szülők meg beszélgettek. Sokszor elhangzott a beszélgetés során az a visszakérdezés, hogy „mi?”, ami csupán azért ütötte meg a fülemet, mert így kiscsoport vége felé, gyakori szófordulatommá vált a „nem mi, hanem tessék”.

Elgondolkoztam, hogy is várhatom el a négyéveseimtől, hogy mást mondjanak, ha otthon nem ezt hallják. Kicsivel később viszont anyuka kérdezett valamit a fiától, aki reflexből visszakérdezett: „mi?”. Anya neheztelően lehordta fiát, „nem mi, hanem tessék”. Talán észre sem vette, hogy Ő aznap már számtalanszor kérdezett vissza ugyanígy, a tessék szófordulatot nélkülözve.

Gyakran beleesünk ilyen és ehhez hasonló hibákba. Ha gyerekünk tesz vagy mond valamit, amiről tudjuk, hogy nem így illik, vagy nem szokás, esetleg megüti fülünket, mert emlékszünk, gyermekkorunkban minket is intettek, sokkal hamarabb észrevesszük, mintha mi magunk tesszük.

A gyerekeknek az elsődleges tanulási formája az utánzás, minket követnek, mi vagyunk a példa. Ha mi soha nem is kérdeztünk volna úgy vissza, hogy mi? – akkor a gyermekünk sem tenné. Nem furcsa? Ha egész pici kora óta tőlünk csak azt hallotta volna, hogy tessék? – akkor ő is csak ezt a szófordulatot használná. Rossz lehet ebbe belegondolni… gyermekünk azon viselkedéseit korrigáljuk jelenleg, amit tőlünk látott. Görbe tükör ez, amibe előbb utóbb minden szülőnek (vagy nevelőnek) bele kell néznie.

Minden mással így van ez. Kezdve a mozdulatoktól, a különböző szituációkban való reagáláson át, a beszédig, és a konfliktuskezelésig.

Ismerős az a szituáció, hogy amikor a gyerek még pici és fut majd lendületében elesik a szemünk láttára, majd hosszan fekszik a földön, nem reagál, még nem sir nem csinál semmit, csak kivár. Minket néz. Mi is történik ilyenkor? Felénk sandit, mert nem is tudja hogyan kéne lereagálnia az adott szituációt. Ha mi megijedünk, felpattanunk, jajjveszékelünk, ő egyből sírvafakad, és keservesen sírni fog. De ha elmosolyodunk, megvonjuk a vállunkat és azt mondjuk „minden rendben, kelj fel, porold le magad és menj tovább!”, a gyermek csodával határos módon felkel, leporolja magát, és kacagva tovább szalad. (Most persze nem arról az esésről beszélek, amikor a gyermek az aszfalton lehorzsolja az egész arcát és több sebből vérzik)

Nincs is ennél szebb példája annak, hogy a gyermekünk viselkedését mennyire mi formáljuk.

Sokszor hangoztatom, és nem győzöm elégszer: A GYEREKEK TÜKRÖK. A mi tükreink, amit teszünk, amit mondunk, az energiák, amiket közvetitünk, a gyerekek ezeknek a tükreik. Ha mi idegesek vagyunk, ne várjuk el, hogy a gyermekünk nyugodtan és kedélyesen reagáljon arra, amit mondunk neki.

Újabb ismerős szituáció, ennek példázására:

Idegesen rohanunk fel alá, pakolászunk, késésben vagyunk, már csak a gyereknek kéne felvenni a cipőjét és a pulóverét, hogy elinduljunk, de ha most indulnánk is késésben lennénk, amúgy is rossz napunk van, szinte semmi nem jött össze úgy, ahogy kellett volna, talán még a főnökünk is leszidott vagy összevesztünk egy szerettünkkel. Kiáltunk a gyerekünknek, jöjjön már, vegye azt a fránya cipőt, induljunk már, késésben vagyunk kicsim. És valahogy az a gyermek, pont akkor úgy dönt, hogy nem akar jönni, amúgy sem tetszik, ami rajta van, ma nincs kedve menni sehova, ő nem húz cipőt, még be kell pakolnia, maradjunk inkább itthon…stb. Ettől persze még jobban felmegy a vérnyomásunk, feladjuk rá a cipőt, lehet hogy előtte, meg is kergettük, talán még erősebben meg is fogtuk (mert ugye a pofon nem megengedett..). Mi már leizzadtunk, idegbetegen indulunk el a siró gyerekkel, akit húzunk magunk után, mintha kínoznánk.

Eközben azon gondolkozunk, miért? Miért kell ilyenkor még a gyereknek is keresztbe tennie? – Szegény nem direkt csinálja… inkább indirekt módon, tükrözi a lelki állapotunkat. Nyugtalan lesz a mi nyugtalanságunktól, nem akar kimozdulni az eddig biztonságot nyújtó környezetből, ideges lesz az idegességünktől. Ezért igazán nem haragudhatunk rá. De ember legyen a talpán, aki erre képes.

Pedagógusként nap- mint nap emlékeztetnem kell magam arra, hogy ezek a gyermekek, akiket nap, mint nap nevelek és szeretek, még mindössze 4 éve vannak ezen a világon. 4 év tapasztalata áll rendelkezésükre, és ebből is mondjuk 1-2 az az év, amikor azokat a dolgokat tanulta, amiket én ma készségszinten elvárok tőle.

Könnyen kijövünk a sodrunkból, ha nem érti elsőre, amit kérünk tőle, vagy minden kérésünket megkérdőjelez. „Miért?” – jön az állandó kérdés. Mi pedig a 10. ilyennél bosszankodunk... kértem valamit csináld meg! – Tudom, hogy nagyon nehéz, mindent megmagyarázni, és minden szituációban nyugodtnak maradni – de próbáljunk meg ilyenkor venni egy mély levegőt és elképzelni, hogy ez a kis lény mindössze pár éve van a Földön. Nem tud és nem ért még semmit, úgy ahogy mi. Neki igenis minden egy nagy kérdés. Egy megválaszolatlan kérdés, és milyen fantasztikus, hogy mi válaszolhatjuk meg ezeket a kérdéseket! – Sokszor ezt inkább átoknak érezzük, mint áldásnak… de pár év múlva eljön az az idő, hogy már semmi nem jó, amit mi mondunk… így még az elején próbáljuk meg átadni azt a tudást, és értékrendet, amit szeretnénk, hogy a gyermekünk birtokoljon.

Örök dilemma ez:
- Hány éves koráig engedjük a gyerekünknek? - AZ állami óvodák többsége megkönnyíti a leszokást, mert nem engedik be a cumit az óvodába, így sokkal hamarabb leszokik róla a gyerek. De sok óvoda mégis engedékeny főleg a magánóvodák. Ez nem annyira jó. minél idősebb a gyermek, és még mindig cumizik az valahol hátráltatni fogja az önnállóvá válásban, a lelki érésében, hogy óvodás gyermekként létezzen és már ne kisbabaként tekintsenek rá és főként ő saját magára.
- Valójában a gyermeknek van még rá szüksége vagy nekünk könnyebbség ,hogy hamarabb elhallgat, nem sír olyan sokáig? - Sokszor látom, hogy a gyerek már le tudná tenni a cumit, de szülő még ragaszkodik hozzá... ez nem helyes, ne tartsuk vissza a gyermek egészséges testi lelki fejlődését, azért hogy nekünk könnyebb legyen! Ez valahol önzőség. (Erre utaló jel lehet, ha a gyermekünk az óvodában már nem cumizik, vagy magától nem kéri a cumit, esetleg ha csak a szülő társaságában jut eszébe mással nem)
- Mit tesz a fogakkal? - Van aki azt mondja a maradandó fogak állását nem befolyásolja, de a szájon látszik és a beszédfejlődésbe is bezavar. Ha óvodás gyermekünk még mindig cumizik, legalább ne engedjük cumival a szájában beszélni.

"Réges-rég tudjuk, hogy nem az lesz sikeres felnőtt, aki kisgyerekkorában már felnőtt módon élt, és teljesített, hanem az aki teljes értékű kisgyerekéletet élhetett…
Az óvodás legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék! Nem az irányított játék, nem a készségfejlesztő játék, nem a játékos tanulás. A szabad játék." (Vekerdy Tamás)

 Nagyon nagyon nagyon aktuális kérdés.... 

Olyan téma, amelynek fő szószólója, élharcosa Vekerdy Tamás (aki előtt fejet hajtok, oly sok éve harcol és próbál fontos üzeneteket eljuttatni a megfelelő fülekbe, több-kevesebb sikerrel), újabb jól megfogalmazott cikke, itt olvasható.

Napról napra nő azon emberek, szülők, stb. száma, akik elismerik, hogy oktatási rendszerünk elavult, nem azokat a képességeket, nem azt a tudást adják át a gyerekeknek, amelyekre később szükségük lesz. 

Azoknak az elvet vallóknak is nő a száma, akik azt mondják, hogy a gyerek legfontosabb tevékenysége a JÁTÉK, és leginkább a spontán, SZABAD JÁTÉK (bár ezt több mint 10 éve súlykoljuk, de egyszer csak eljut...) 

És mégis!... Mégis az történik, hogy a gyerek napi 8 órát ül az óvodában, iskolában, azután elviszik még 100 féle különfoglalkozásra, és a gyerek hullafáradtan esik haza. Persze a holt ponton már rég átesett, mert a vacsora legkésőbb 7-kor kellett volna legyen és legeslegkésőbb 9-kor ágyban lenne a helye, dehát ha egyszer 8-ra érünk haza, és még szeretne játszani... azt már meg sem merem említeni, ha még akkor kezdi el a házi feladatát szerencsétlen.....

Lenne pár kérdésem:

• Mennyi a MINŐSÉGI együtt töltött idő szülő-gyerek között?? - Minőségi alatt azt értem, amikor nem kell sehova rohanni, van idő együtt lenni. Játszani, beszélgetni, sétálni, biciklizni. Csak egyszerűen élvezzük egymás társaságát.
• Ha nincs minőségi együtt töltött idő, vagy minimális, akkor hogyan lesz kiegyensúlyozott, biztosan kötődő gyermekünk, aki megállja a helyét a mindennapokban? Hogyan lesz vele bármilyen kapcsolatunk is?
• Olvasták-e vagy hallotak-e már arról, hogy az alvásmennyiség- és teljesítmény között milyen lényegi összefüggés van? - Hogy érzitek ti, felnőttek magatokat, akiknek napi 7-9 óra alvásmennyiségre lenne szükségük, amikor napi 5-6 órát alszotok? Kicsattantok az energiától, vagy nyúzottak, ingerültek vagytok? ---> Ugyanezt kell elképzelni, ha az óvodás gyerekünk nem alszik napi 10-13 órát, csak mondjuk 8-at. 
• Hallották-e már azt, hogy az óvodás gyerek a játékból és a játékon keresztül tanul a legtöbbet?

Mit látok?

Látom, hogy már 3 éves gyerekek heti 3 különböző foglalkozásra járnak... külön angol, külön foci, külön balett, külön úszás stb. Miért emelem ki, hogy külön? Mert az óvodák, iskolák is szolgáltatnak angolt (legtöbb), tornát minden nap, néptáncot...

Tehát ez a különfoglalkozás milyen idejéből megy el a gyereknek? Így van, a játszóidejéből, ÉS (!) a szülővel töltött idejéből.

Általános válasz a szülők részéről: Dehát ennek a gyereknek annyi energiája van, nem lehet lelőni!!!! vagy Ez jó neki, hiszen valami pluszt tanul, majd kamatoztatni fogja a jövőben. Okosabb, ügyesebb stb. lesz...

Ezt akkor tisztázzuk is: 

1. Angol: Az angol oktatásnak az óvodában egy módon van értelme: Ha egy pedagógus a nap minden percében angolul beszél csak a gyerekekkel, és el is várja, azt, hogy egy idő után neki is angolul válaszoljanak (tehát vagy anyanyelvű vagy eljátssza azt...) Különben a gyerek nem sokkal többet fog tudni, és iskolás első éveiben unatkozni fog. --- Ha külföldre szándékszunk költözni mire iskolás lesz, célszerű felvenni egy olyan babysittert aki csak angolul beszél a gyerekkel, vagy kétnyelvű óvodát választani.
2. Okosabb lesz: Nem. Melyik gyerekek a legjobb képességűek az összes csoportban? Elárulom: akivel otthon játszanak. Társasjátékot, kirakóst, logikai játékokat, és úgy egyáltalán leülnek vele játszani. Meg beszélgetnek... A gyerek bármit kérdezhet a szülő pedig mindig nyitott egy jó beszélgetésre. Mert azt sugallja van a gyerekére ideje, szívesen tölt vele időt. (Igen nyilván használ valamennyit a külön óra, de messze nem annyit, mint ezek!)
3. Igen, van akinek szüksége van valamilyen fejlesztőre, sőt javasoljuk! Arra igenis el kell menni, mert tényleg szüksége van rá  gyereknek. De hagy mondjam el, hogy itt is számit a mérték! Nem kell minden nap két fejlesztőre járni. Hagy legyen gyerek az a gyerek!

Manapság a leghangzatosabb mondat szülők szájából, amit értelmezni sem tudok: "Annyi energiája van, nem lehet lelőni, normális ez?"

Hát akkor most: IGEN! NORMÁLIS HA EGY KISGYEREKNEK RENGETEG ENERGIÁJA VAN! SŐT JÓ! AZ A JÓÓÓÓÓ! Azt jelenti, hogy egészséges! Mi a nem jó? Ha egész nap csak álldogál, nem játszik...

Vannak természetesen introvertált gyerekek, akik csöndesebbek társaiknál, jobban szeretnek egyedül játszani, ezzel nincsen semmi baj, mind különbözőek vagyunk.

Rengeteg aggodalmat hallok nap, mint nap: Játszik eleget a gyerek? Társaival milyen? Egyedül játszik? Nyit mások felé? - Annyira nagy lett az aggodalom, hogy úgy döntöttem a következő bejegyzésben erről írok... 

Folyt. köv.

Bár a cím viccesen hangzik, mégis ha jobban belegondolunk, több igazság van benne, mint hinnénk…

Volt egy vezetőm, aki a munkahelyi feszültségek oldása érdekében, folyton azt hangoztatta, hogy ugyan kell-e az óvónőknek barátoknak lenniük? Mert hiszen ez egy munkakapcsolat. A munkahelyen nem kell barátságoknak köttetniük. Elég, ha jóban vagyunk, vagy még az sem muszáj csak tudjunk együttműködni.

Ez már akkor is zavart keltett bennem, amikor először hallottam, és azóta sem hagy nyugodni a gondolat, pedig már évekkel ezelőtt történt. Vajon igaza van? Értem a gondolatmenetet, és ez sok munkahelyre igaz, (bár zárójelben megjegyezném, hogy társas lények vagyunk, és akkor vagyunk aktívak, pozitívak, és jó munkaerők ha szívesen dolgozunk és szívesen járunk be dolgozni – az pedig könnyebb jó társaságban, főleg ha barátok is vannak) elismerem, hogy egy irodában, vagy olyan munkák során, ahol önállóan kell munkát végezned, nincs szükséged arra, hogy barátságban, vagy jóban legyél a munkatársaiddal.

DE ez ránk, egyáltalán nem igaz! A mi kapcsolatunk, igencsak szoros. Tulajdonképpen nagyon hasonlít egy párkapcsolatra. 15-25 gyereket nevelünk együtt. Meg kell egyeznünk a nevelési elveinkben, a szabályokban, amiket közösen alkotunk és tartatunk be. Ha mi jól kijövünk, jól érezzük magunkat együtt, egyetértünk, akkor lesz a csoportunk kiegyensúlyozott, vidám, jól működő csoport.

Gondoljunk csak bele, ha a házaspárnak, akiknek 1-4 gyerekük van, azt mondják: Nem kell feltétlen jóban lennetek, csak egyezzetek meg a gyereknevelést illetően. De azt napi 6-8 órában tegyétek együtt, közös erővel… nah mit gondoltok?

Apa- anya nem is szereti egymást, sőt mi több nem érzik jól magukat egymás társaságában… sok a kimondatlan/ vagy akár kimondott feszültség. Sosem mosolyognak, nem értenek egyet semmiben, és forgatják a szemüket, ha a másik mond valamit. ((Sajnos tényleg létezik ilyen család...a gyereken meg is látszik..)

Szuperül lehet ilyen közösségben érezni magad...

Te szívesen járnál oda, mint gyerek? Vagy vinnéd oda a gyereked?

Szerintem meg is válaszoltuk ezt a kérdést...

UI.: Mindig is az volt az álmom, hogy az ideális nevelői légkör (óvoda és iskola is ide tartozik) az az egy férfi és egy nő pedagógus. A gyerekek óvodás korban keresik a nemi identitásukat, szerepeket próbálgatnak, mintákat tanulnak. 2-6 éves korig a gyerek több időt tölt az óvodában, mint otthon... (van aki napi 9 órát, azaz heti 45 órát), velünk van, minket lát, tőlünk tanul. /ezután még van kérdés, hogy mennyire fontos ez a szakma?/

A mai világban, ahol pedig rengeteg a csonka család, és az elvált szülő, még fontosabb lenne a férfi szerepminta. Ezért van, hogy annyira örülnek a szülők, ha jön egy karate oktató vagy foci oktató bácsi.... végre valami férfi!!!  

Képzeljük csak el milyen jó lenne, ha néha egy férfi mesélne a gyerekeknek. Mennyire más egy férfi hang! Én személy szerint a mai nap is szívesen hallgatom Szabó Gyula bácsi féle magyar népmeséket. Ha lehetne barkácsolni az óvóbácsival, és varrni tanulni az óvónénivel. Ha együtt lennénk egy nagy család. Hiszen a nevelési alapprogram is kimondja: az óvoda másodlagos nevelési színtér. (első a család)

De sajnos valamiért még a XXI. században is a férfiak nevelői megítélése olyan, mintha a középkorban lennénk.... kár... nagyon nagyon nagy kár :(

De az örök pozitív: Reméljük az álmok egyszer valóra válnak... :)

Akkor vettem észre először, amikor az első hosszabb gyakorlatomat töltöttem… idősebb korosztály volt a két óvónő és a dajka. Nagyon jó kedélyű kis csapat volt, sokat nevettek, ami azért ritka ilyen körökben, szóval egy rossz szavam nem lehet(ett). De egy idő után megfigyeltem valamit… a beszélgetések javarészt pletykálkodásból álltak, az itt dolgozókról, szülőkről, na meg persze a közéleti személyekről…. vagy mindig valami negatív dologról: ez rossz, az rossz, jajjistenemhogyezmilyenszörnyű! igen igen, hát még az…és akkor amarról nem is beszéltünk…. sóhaj sóhaj, nagy beleérzés…

Én meg persze, a kis pozitív személyiség, ott közöttük….szót nem kaptam.

Elég régóta próbálom úgy élni az életemet, hogy mindennek a pozitív oldalát lássam meg, és ha már minden szar, akkor is megkeresem azt az egy okot, amiért az adott dolog,vagy szituáció stb. ha nem is jó, de legalább jó lesz, vagy kifizetődő a jövőre nézve. Mit tanulhatunk belőle, mi az oka, hogy ezt kapom az élettől, mitől lesz ez majd jó nekem, vagy éppen most mi az öröm az ürömben?...

Hát én, igy próbáltam meg velük is beszélgetni… Mindig jött felőlem az „Igen, de…” Igen de gondoljatok bele az ő helyzetébe is… vagy igen, de legalább van neki ez vagy az… Igen, de milyen aranyos,szép, okos, stb. – és lássatok csodát, egyáltalán nem örültek neki! Sőt mi több egy idő után, ha megszólaltam, már meg se hallgattak, beszéltek tovább. Kvázi megtürték, hogy ott legyek, de semmi több.

Ezen elgondolkoztam. Gondoltam, ez egy dolog, hogy szerintem ezért nem vesznek be a beszélgetésbe, de ezt valahogyan bizonyitani is kéne. (Lehet hogy simán nem kedvelnek)

Tettem egy kisérletet: ugyanúgy hallgattam a beszélgetést, de néha becsempésztem egy egy bő bólogatást, és sóhajt ahogy ők is csinálták… majd egyszer csak meséltem én is valami igazán szomorút… mit gondoltok mi történt? Örömmel hallgatták, csámcsogtak rajta, bólogattak és sóhajtoztak. Majd nagy elégedetten mindenki ment tovább a dolgára.

De aznap megváltozott valami. Cinkosul néztek rám, kacsintottak. És mint a szappanopera függők klubbja, várták az újabb storyt.  Egyet kettőt még beszálltam, lássuk valóban igaz e az elméletem, vagy csak egyszeri esetről volt szó, de aztán hamar lehúzónak találtam a közeget és inkább maradtam kirekesztett.

Jól van, gondoltam, túlélem, úgy sem itt fogok dolgozni. Ez csak egy hely. Lehet, hogy más helyen máshogyan van. Na! Megint a naivitás… enyje

Nem volt máshogy. Pletyka pletyka hátán. Rosszindulat és egymás fúrása, faragása. Persze tükörbe senki nem néz… aaa nem. Az kérem fáj. Azon kérem változtatni kéne. Neeem. Más rosszabb, úgy kell neki! Rá figyeljetek!

Erős jellem révén, folyton a fülemben hangzott jó anyám szava, gyerekkoromból: Nem baj, kislányom, ha kilógsz a sorból. Okosnak lenni, felvállalni önmagad, másnak lenni mindig a nehezebb út. Ha más kútba ugrik, neked még nem kell. –

No igen ám, de önmagam legyek, és okos vagy szeressenek? Mert ugye, az iskola az egy dolog. Vége lesz. De itt… elvileg sokáig maradok. ÉS az óvónő párommal páros kölcsönhatásban élünk…

De sajnos nem csak ez az egy dolog a bökkenő:

Bélyegek, és mélyörvény. Ki itt belépsz....

• Mindenki aki pozitív, az legyen negatív! Hogy miért? Hogy a negatívak ne érezzék rosszul magukat. Nem, ők nem lesznek pozitívak, neked kell megváltozni. Minden rossz. 
• Miért vagy ilyen lelkes?
• Miért készülsz ennyit?
• "Ezek csak 3 évesek"
• Rossz szemmel nézik, ha focizol az udvaron. (első pont okán..) 
• Ha azt hitted a közös megbeszélések arra valók, hogy a közjót szolgálják, tévedtél.
• Ha azt hitted a kinek van ötlete kérdés, valóban az ötleteidre irányul, tévedtél.
• Ha azt hitted kérhetsz valakitől a foglalkozásodhoz ötletet, és ő örömmel fog adni.... tévedtél.

Aztán egy idő után észreveszed, hogy csak azért jársz még ide, mert szereted a gyerekeket. De gyerek mindenhol van. 

Máshol jobb lesz.

Nem.

U.I: De én akkor is lelkes vagyok! (túró a fületekbe!)

Eszembe jutott egy dal: https://www.youtube.com/watch?v=uh8HNCu96JM

NEM KÉSZÜLTEM/KÉSZÍTETTEK FEL ARRA,:

• Hogy a második napomon, olyan ordenáré stílusban fog velem ordibálni egy szülő, amilyet még életemben nem tapasztaltam... (csak mert a gyereken nem az a nadrág volt, amit ő szeretett volna)
• Hogy az apukák, sőt néha az anyukák az apukák nevében (!) nyíltan flörtölni fognak velem...
• Mivel fiatal vagyok, mindenki hülyére akar majd venni...
• Hogy a kollégák nem, hogy nem segítik egymás munkáját, de még direkt rivalizálnak is, fúrják egymást, és ötletféltékenységben szenvednek...
• Fejből kell tudnom 25 gyerek teljes nevét, teljes ruhatárát, szüleinek nevét, születésnapját, jelét, egyéb fontos információit: mire allergiás, mit ehet és mit nem, mik az alvási szokásai, milyen alvós játéka van, stb.. /a vicc, hogy néha a szülők az egy szem gyerekükről nem jegyeznek meg ennyi mindent... - tisztelet az örök kivételeknek!! /
• Minden óvodát a dajkák/konyhások uralnak, vagy próbálnak sakkban tartani (haha... true story)
• Minden, MINDEN attól függ, hogy milyen az óvodavezető, és másodsorban, hogy milyen a párod, akivel együtt dolgozol

NEM TANULTAM AZ ISKOLÁBAN:

• Szülői értekezletet tartani,
• Szülőkkel kommunikálni,
• Kooperatívan együtt dolgozni egy munkatárssal (mert ugye 1 csoportnak 2 óvónője van, 1 dajkája, és még nyugodtan ideszámolhatjuk az óvodavezetőt, a vezetőhelyettest, és ha szerencséd van, akkor külön fenntartót is...)
• Erőszakmentes kommunikációt (a gyerekekkel, de úgy általában bárkivel)
• Iskolaérettségi tesztet íratni (sose láttam még azelőtt)
• Csoportnaplót írni
• Kiállni magamért, mint pedagógus, meggyőzni egy szülőt arról, hogy attól még, hogy pályakezdő és fiatal vagyok, megérdemlem, hogy rám hallgasson, higgye el, hogy tudom mit csinálok!

Úgy érzem több mindenért is hálával tartozom... hogy kinek, az nem egyértelmű: valahol a sorsnak, de valahol a szüleimnek is, azért, amilyen vagyok!

Ha nem lennék kellőképp talpraesett, nem tudnék ösztönösen szigorú és szeretetteljes lenni egyszerre, ha nem tudnék hihetetlenül gyorsan rögtönözni minden szituációban, ha nem lennék maximalista, aki 200%-ot vár el magától és újra és újra felteszi a kérdést, én hol hibáztam? , ha nem lennék minden újra nyitott, nem szeretném a gyerekeket ennyire, ha, ha , ha ....

akkor azt hiszem mostanra feladtam volna... és más pálya után néztem volna. Mert álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyi nehézséggel fogok szembenézni, és ennyi akadályt fognak elém gördíteni, pedig még nem vagyok 5 éve a pályán....