Bekerültem az egyetemre... (a gólyatáborról inkább nem ejtenék szót, több okból sem..)

Mint minden rendes felsőoktatásban, itt is hamar kiderült, hogy rengeteg olyan töltelék tantárgyunk van, amire egyáltalán semmi szükségünk nincs és nem is lesz. Ez némiképp dühítő, no de nem meglepő. Mindezeket természetesen, fásult, saját magukra, a szakmájukra és az egész világra is haragvó tanárok tanították... /Fontos megemlítenem, hogy szerencsére számos olyan tanár is akadt, akikre a mai napig felnézek, sokat segítették a tanulásomat, inspiráltak és erőt adtak. /

Következő meglepetés, ami az órákon ért, hogy a 25 fős csoportomból csak én vagyok pesti... és úgy néztek rám, mintha ufo lennék... Mit keres itt egy pesti?? Egy pesti egyetemen? Hát ilyet! hm.

Következő kérdésnél, hogy Ki szeretne tényleg óvónőként dolgozni - sokk-ként ért a rajtam kívül további két kéz a magasban... Akkor mégis mi a fenét keresnek ezek a lányok itt? (mert csak lányok voltak, két fiút kivéve) Azt gondolták majd, hogy sétagalopp lesz 3 éven keresztül pedagógiát, pszichológiát, anatómiát, éneket, magyart, matekot, környezetismeretet, stb. tanulni, folyamatosan gyakorlatokra járni és megfelelni az óvodákban is???

Felháborítónak tartottam, hogy ezeket a tiniket(mert akkor még igenis azok voltunk) beengedik az óvodába és saját foglalkozást kell tartaniuk, úgy, hogy nem hogy érzékük nincs hozzá, de nem is érdekli őket, sőt volt, aki még csak a gyerekeket sem szereti! - Mennyi felelőssége van ebben az egyetemnek? - Nem fogják fel, hogy egy kisgyerek életében akár egy rosszul irányzott mondat is végigkísérheti az életén??? Tegye fel a kezét az, akinek nincs olyan emléke, amit egy pedagógus mondott neki gyerekkorában és az nagyon rosszul esett neki, és a mai napig eszébe jut, ha egy adott szituációban van?? (nekem nem egy ilyen van...)

És nem egyszer fogtam a fejem, vagy szisszentem fel a gyakorlatok során, amikor végig kellett néznem ezeknek a delikvenseknek a szenvedését... amit művelnek a gyerekek között.... katasztrófa.

 Mindeközben én nem egyszer hullattam krokodil könnyeket, mert nem úgy sikerült egy foglalkozás, ahogy elterveztem, nem kaptam rá 5-öst, vagy nem volt olyan varázslatos a többiek előtt, mint előtte csak én-és a csoport.

Na nem mondom, sosem voltam minta diák: Többnyire mások kidolgozott tételeiből tanultam, lógtam egyes előadásokról, és ha nem tetszett a tanár véleménye, vagy nem értettem egyet azt meg is mondtam. Mindig hangot adtam a véleményemnek.

DE! Becsületemre váljék, minden plusz lehetőséget megragadtam a tanulásra. Voltam táboroztatni, rengeteget babysitterkedtem, iskolán kívüli pszichológia előadásokat hallgattam gyerektémában, számos könyvet elolvastam ebben a témakörben, rajzelemzés tanfolyamra mentem sok pénzért. Játszóházakban dolgoztam és gyerekszülinapokat tartottam.

Mire a 3. év végét tapostam,már csak arra tudtam gondolni, istenem, úgy várom, hogy magamra zárhassam az ajtót és a saját csoportomat nevelhessem!

Szóval... egy szó mint száz, nem itt szereztem életem barátságait. De rengeteget tanultam, akkor azt hittem, minden tudást átadtak, amire szükségem lesz, a többit meg majd meghozza a gyakorlat... ismét a naiv énem....

Miért lettél óvónő? Akkor te biztos szereted a gyerekeket! Mindig ez akartál lenni? Húú, akkor te nem keresel valami jól... szegény! Nem tudom, hogy bírod... én sosem tudnám csinálni! És szereted? Én nagyon tisztelek mindenkit, aki gyerekekkel foglalkozik!! Egyébként ehhez kell valami papír? Hogy egyetem??? NEMÁÁR... Amúgy mit is csinál egy óvónő? Asszem' nem is voltam még óvodában csak utoljára, amikor én voltam óvodás.. haha! Apukák kacsintgatnak miiii? ;)) NA válaszolj!

Hát igen.... így néz ki egy átlagos első bemutatkozás, amikor kiderül, hogy óvónő vagyok. Mert a pedagógus az egy külön faj. Vagy nem is faj, inkább egy más lény... leginkább egy más bolygóról. Néha én is így érzem. ÉS ha az ember fia még fiatal és csinos is... ajajjj, menekülj ha kedves az életed!

Igen, igen, szeretem a gyerekeket. Hogy ne szeretném? Imádom! Kínkeserves élete van annak a mi szakmánkban, aki nem szereti őket...

Igen, amióta csak az eszemet tudom, mindig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Sorba ültettem a babáimat a szobámban, az ágyon és egy régi, lejárt A/4-es méretű határidőnaplóba felírtam a gyerekek neveit: azután osztályoztam őket. Volt röpdolgozat, na meg óra is volt kérem szépen! Volt egy kis krétás táblám és azon tanítottam őket.

Teljesen mindegy volt, hogy hány éves voltam, a kisebbek csapódtak hozzám, mint az utánfutók. Rájuk mosolyogtam és már is 2-3 volt a szárnyaim alatt... iskola, udvar, tábor, vagy csak a játszótér... Tyúkanyónak születni kell. Habár bevallom töredelmesen, eleinte gyerekpszichológus akartam lenni... csak aztán rájöttem, hogy én jobban szeretném az időm nagy részét gyerekekkel tölteni, és nem a problémás szüleikkel... khm :) (De erről a tervről azóta sem mondtam le, ami késik, nem múlik)

Nincs gyönyörűbb dolog, mint belenézni ezekbe a hatalmas és tiszta szemekbe, és megtölteni értelemmel, érzelemmel. Megölelni még igazán tiszta szívből. Látni, hogy nap, mint nap tanul valami újat, és ehhez te is hozzájárulsz. Meglátni a lelkét... őt... mindegyiket... hisz mindenki más... minden gyerek önálló indivídum!

.... Mindez idáig szép és jó.. csak,hogy: jön a társadalom. És mint egy jó magyar társadalom, mindenki belepofátlankodik az életedbe...

Ott álltam 18 évesen és mindenki azt kérdezgette az érettségi előtt, hogy hova megyek tanulni, mit fogok csinálni, mi szeretnék lenni. Én pedig nagy büszkén kihúztam magam, és lelkesen mondtam, hogy megyek az ELTÉ-re Óvónő leszek!  - Nagy naivan azt vártam, hogy majd bólogatnak, megveregetik a vállam és azt mondják: Aaaz igen! Az gyönyörű szakma! Nem is szakma hivatás! (Mert az!) Nagy kihívás, és mekkora felelősség! Le a kalappal... stb stb..

Hát nem így történt... azt hiszem akkor telt be a pohár nálam, amikor anyám fodrásza ( és előre is elnézést minden fodrásztól, nem szeretném ledegradálni a szakmájukat) azt bírta reagálni egy hatalmas fintorral az arcán, hogy Igeeeeen? De miért? Máshova nem vettek fel? Vagy te téééényleg ezt akarod csinálni? Hááát, te tudod...

IGEN! ÉN TUDOM! - és köszönöm szépen innentől kezdve nem vagyok kíváncsi senki véleményére.

Az volt az én hatalmas mázlim, hogy a szüleim nagyon támogattak, és ők felfogták, hogy mennyire nekem való ez a pálya, és még inkább tudatosították bennem, hogy mekkora felelősség a jövő generációját nevelni... főleg napjainkban...

folyt.köv..